Én kérem szépen panaszt szeretnék tenni. 

Szerintem már babaként kezdődött,  tuti valami jó kis anyatejben reménykedtem, a lakásban később fellelhető robébis dobozok számából ítélve. Mindent ezekben tartottunk, még a hajkeféket is az előszobában. Ekkor még persze nem sejtettem semmit.

Amikor kisgyerek voltam, órákig képes voltam kutatni a keresztanyám virágos kertjében, remélve hogy megtalálom a hétszín virágot. Tulajdonképpen a mai napig nem tettem le róla, hét szirom- hét kívánság. Milyen lenne már.

Amikor suliba mentem, ki nem hagytam volna hogy rálépjek a fehérre festett szegélykőre, hogy aznap ne feleljek. A bombabiztos tippet a tesómtól kaptam, sokáig csináltam mert reméltem hogy nekem is beválik nem csak neki.

Kölyökként reméltem hogy végre lesz háziállatom, és az ebihalak békává fejlődnek amiket a tóparton gyűjtöttem a befőttes üvegembe. Az időnként jelentkező orrfacsaró bűz sem törte meg a reménykedésem, ami pár nap múlva a döglött példányokból áradt. A barátommal kitaláltuk hogy betelepítjük őket az udvarukon álló kútgyűrűbe, nem törődve a szülei kevésbé diszkrét tiltakozásával. Valami oknál fogva ez sem vált be, pedig én mindent megtettem.  Itt már gyanakodhattam volna, de naivan hittem abban hogy a remény nem packázik senkivel.

Húszévesen merészen emeltem a tétet, reménykedtem hogy megtalál végre a herceg, de abban jobban hogy rájön arra hogy én vagyok  a hercegnő. Kicsit lassan érő típus vagyok. Na de had ne mondjam lett-e ebből valami...

Huszonöt évesen vágtam bele egy új remény projektbe egy barátom kapcsán, hogy a gerincvelő sérültek problémájára megoldást találjon a tudomány. Igen, az a tudomány ami annyi problémát okozott a felfedezéseivel, az ipari találmányaival, egy rakás levegő és környezet szennyezést. Most már ideje lenne hogy a hasznos is kerüljön a serpenyőbe ami lenyomja a mérleget. Valahogy ez sem jött még össze.

A remény akkor kezdett végleg gyanússá válni, amikor megnyertem egy pályázatot, ami fizeti a felsőfokú tanulmányokra való felkészítést. Reméltem hogy találok egy tanárt, akivel megfelezzük az elnyert összeget, és mindegyikünk jól jár, nem kell hogy tanítson. Megdöbbenésemre a tanár nem felezett, hanem azt mondta hogy tehetséges vagyok, és elvállalja a felkészítést. Ez annyira összezavart, hogy elkezdtem járni hozzá leckéket venni. Amikor felvettek a főiskolára, szintén nem reménykedtem benne, az esélytelenek nyugalmával mentem, csak legyünk túl azon a napon is. Itt már határozottan gyanússá vált a dolog, hogy a fenébe sikerült ez már?

A végső bizonyosságot az akkori barátom esete adta meg. Már nem értettük meg egymást, elkezdtem hát reménykedni hogy talál magának valaki mást, és megúszom ezt az egész szakítósdit, magától elmegy. Naná hogy én találtam magamnak mást. Benne voltam  a pácban rendesen, életem legnehezebb beszélgetése volt. Ok hogy a korábban remélt herceg jött el, nademégis. Most ilyen fázis késéssel melózik a remény hogy valóra váljon, vagy csak ki akar tolni velem? 

Kitolás lesz az, mert amikor elkezdtem reménykedni hogy boldog családom lesz, az a nyamvadt herceg meggondolta magát. Most itt vagyok a kölökkel, és hiába reménykedem hogy ne utálja az iskolát, meg hogy a zsebem dugig lesz pénzzel, naná hogy hiába.  Már előre félek hogy hiába reménykedek hogy öregen még meglesz a gyári fogsorom, és nem csak tejbegrízt fogok enni. 

Kérem hogy a panaszomat vizsgálják ki, és szóbeli vagy írásbeli figyelmeztetést adjanak a reménynek, a negatív hozzáállás miatt. A múltkor hallottam azt is hogy kuncog  a hátam mögött. Kérem ne mondja hogy ne reménykedjek, és akkor minden problémám megoldódik. Az sem érdekel hogy addig nem tudják figyelmeztetni a reményt amíg ebben reménykedek. Mert akkor fejbe kell vágnom mindenkit ezzel a jogi könyvvel. Marha nehéz, én szóltam.