Tombol a nőnap, érvek és ellenérvek hogy miért ajándékozzunk és miért ne virágot ezen a napon. Sokan álszentnek tartják, miért pont ezen a napon adjanak virágot? Azért mert elvárás? Hát ha elvárás akkor tényleg ne adjanak, minek, de ha szeretetből adják akkor miért ne? - gondolom én erre. Ha az érv az hogy ez egész évben kellene figyelmet adni a nőknek és párunknak, akkor ez a nap miért lenne kivétel ebben? - gondolom ismét, de aztán el is eresztem, minek győzködjek háborgó embereket.

 Megy a vita és a harc hogy most kell-e ez a nap vagy sem. Közben arra gondolok hogy egy férfiember megbecsüli az autóját, karban tartja, fényezgeti, kütyüket szerel vagy szereltet be, csak hogy minél tovább birtokolhassa. Ugyanez a férfi viszont háborog, hogy nem akar virágot venni a nőnek, mert az olyan álszent...pedig egy kapcsolatot ugyan úgy karban kell tartani ahogy az autót, hogy sokáig kifogástalanul menjen. A nő motorolaja a figyelmesség, névnap, születésnap, karácsony, évfordulók, nőnap, ilyesmik... Ha a nő szexelni akar veled akkor jó vagy nála. Ha te adsz virágot, a nő tudja hogy jó nálad, mert számítasz neki, rászántad az időt hogy szerezz egy csokrot neki.

 Szerintem még Repley is örömmel venne át egy spypert nőnap alkalmából, ok hogy a virágot a háta mögé dobná mert vicces lenne ha ráfogná az alienre, bár még az is kisülhet hogy jó ötlet volt mert az végelgyengülésig röhögne. Repley jó karakter. Erős lelkű nő, aki tudja mit akar és nem vacakol, nem kér egyetértést arra hogy lezárjanak egy átjárót vagy sem. Az elején mégis bekóstolják, ez csak egy nő, mit tudhat ő arról hogy egy ilyen küldetést hogyan kell véghez vinni, de egy idő után mégsem fognak vitatkozni vele.

Na de nem mindenki Repley, vegyük elő Lara Croft-ot, a Tomb Raider-ből. Ő már szörnyen szexi, amellett hogy láthatatlan tököt is növesztett. Kőkeményen bánik ő is a fegyverrel, közben a sportmelltartóba gyömöszölt cicik sem zavarják. Mindent megszerez amit csak akar, halad a célja felé. Szeretjük nézni akció közben még mi nők is, azért mert odateszi magát, ő sem kér engedélyt vagy beleegyezést hogy megtegyen valamit. Na meg szép is, ez sem utolsó szempont ha férfi fejből tekintünk ki, villámgyorsan átmegy a férfiak rostáján is.

 Dobjuk félre a sportmelltartót. A következő film Frida. Elképesztő a szemöldöke, őt még sem zavarta, nem akart megfelelni egy ideálnak. Nagyszerű képzőművésznek tartják, Diego Rivera-val kötött házassága viharos volt, mind a ketten festők voltak, nem könnyű házasság - bőven ad okot  a rivalizálásra. Asszony volt, de nem húzódott háttérbe, ő volt a legelső latin amerikai művész akitől képet vásárolt a Louvre és nem a férje. Ő is mert az lenni akivé lehetett.

 Erin Brockovich magával a hatóságokkal harcolt az életrajzi filmben. Zűrös természetnek tartották, de ez pont jó volt arra hogy maga mellé állítsa az embereket hogy ne hagyják magukat. Az emberek hálával gondolnak rá, mert élhetővé tette a környezetüket, az óriáscég nem tudta anélkül szennyezni azt hogy ne veszítsen rajta.

Na de mi van ha a nő maga a központ, a kezdet és a vég? Elizabeth az 1500-as években élt, élet és halál ura volt. Tartoznia kellett volna az akkori szokások szerint egy férfihoz, hogy hatalma legyen. Ő még sem ment férjhez, a világ vezető birodalmát hozta létre a gödör széléről, és tartotta kézben. Sok vér és halál volt az ára ennek  a hatalomnak, a kevés nők egyike volt akik a világtörténelemben uralkodók voltak. Nem hajolt, nem tört meg, racionálisan gondolkodott és hozta ennek érdekében a döntéseket.

 Racionális elme ragyogó példája a tudományban Marie Curie. A nő, akit két tudományágban is jutalmazták a Nobel-díjjal elsőként a Nobel-díj történetében. A magánélete a férje halála után neki is viharos volt, lehet hogy nem a legjobb döntéseket hozta időnként. Mégis sikerült ezen felül emelkednie, nem hagyta hogy a tudományos munkája ezért háttérbe kerüljön, s ma már a megbecsült tudósok között van a végső nyugvóhelye,  nőként egyedül.

Csupa nő aki határozott elképzeléssel bír, nem azt kérdezi hogy miért nem tehetem meg, hanem csinálja. Nem kéri  a környezetét hogy hadd tegyem amit akarok, hanem kitart az elképzelései mellett. Megy az útján, nem másokat akar megváltoztatni hogy elfogadják, de nem is hagyja magát megváltoztatni. Ha kell, akkor úgy kell ahogy van. Hibákkal, erényekkel együtt. Vajon miért nem vagyunk mi hétköznapi nők is ilyenek? Büszkén átvenni a virágot, vagy snypert ha úgy tetszik, mert nők vagyunk. Varázslatos hatalommal bírunk  a férfi felett, ők ezt tudják is, minden porcikájukban érzik, mi nők még sem hisszük el....Fogadjuk hát el azt  a virágot. Vagy snypert. Vagy kémcső készletet.

Szeresd a Nőt

Csillogó szemében meglátod magad,
Vele élsz, és vele oltod vágyadat.
Tudod-e olyankor kit figyelsz vakon?
A nőt! - Szeresd őt nagyon, de nagyon.

Szeresd a Nőt! - Soha ne feledd,
Néha-néha, ha kell, öledbe vedd.
Szeresd őt! - Hisz csak érted van,
Nőnek köszönheted, hogy élted van.

(Dezső Ilona Anna)

Én kérem szépen panaszt szeretnék tenni. 

Szerintem már babaként kezdődött,  tuti valami jó kis anyatejben reménykedtem, a lakásban később fellelhető robébis dobozok számából ítélve. Mindent ezekben tartottunk, még a hajkeféket is az előszobában. Ekkor még persze nem sejtettem semmit.

Amikor kisgyerek voltam, órákig képes voltam kutatni a keresztanyám virágos kertjében, remélve hogy megtalálom a hétszín virágot. Tulajdonképpen a mai napig nem tettem le róla, hét szirom- hét kívánság. Milyen lenne már.

Amikor suliba mentem, ki nem hagytam volna hogy rálépjek a fehérre festett szegélykőre, hogy aznap ne feleljek. A bombabiztos tippet a tesómtól kaptam, sokáig csináltam mert reméltem hogy nekem is beválik nem csak neki.

Kölyökként reméltem hogy végre lesz háziállatom, és az ebihalak békává fejlődnek amiket a tóparton gyűjtöttem a befőttes üvegembe. Az időnként jelentkező orrfacsaró bűz sem törte meg a reménykedésem, ami pár nap múlva a döglött példányokból áradt. A barátommal kitaláltuk hogy betelepítjük őket az udvarukon álló kútgyűrűbe, nem törődve a szülei kevésbé diszkrét tiltakozásával. Valami oknál fogva ez sem vált be, pedig én mindent megtettem.  Itt már gyanakodhattam volna, de naivan hittem abban hogy a remény nem packázik senkivel.

Húszévesen merészen emeltem a tétet, reménykedtem hogy megtalál végre a herceg, de abban jobban hogy rájön arra hogy én vagyok  a hercegnő. Kicsit lassan érő típus vagyok. Na de had ne mondjam lett-e ebből valami...

Huszonöt évesen vágtam bele egy új remény projektbe egy barátom kapcsán, hogy a gerincvelő sérültek problémájára megoldást találjon a tudomány. Igen, az a tudomány ami annyi problémát okozott a felfedezéseivel, az ipari találmányaival, egy rakás levegő és környezet szennyezést. Most már ideje lenne hogy a hasznos is kerüljön a serpenyőbe ami lenyomja a mérleget. Valahogy ez sem jött még össze.

A remény akkor kezdett végleg gyanússá válni, amikor megnyertem egy pályázatot, ami fizeti a felsőfokú tanulmányokra való felkészítést. Reméltem hogy találok egy tanárt, akivel megfelezzük az elnyert összeget, és mindegyikünk jól jár, nem kell hogy tanítson. Megdöbbenésemre a tanár nem felezett, hanem azt mondta hogy tehetséges vagyok, és elvállalja a felkészítést. Ez annyira összezavart, hogy elkezdtem járni hozzá leckéket venni. Amikor felvettek a főiskolára, szintén nem reménykedtem benne, az esélytelenek nyugalmával mentem, csak legyünk túl azon a napon is. Itt már határozottan gyanússá vált a dolog, hogy a fenébe sikerült ez már?

A végső bizonyosságot az akkori barátom esete adta meg. Már nem értettük meg egymást, elkezdtem hát reménykedni hogy talál magának valaki mást, és megúszom ezt az egész szakítósdit, magától elmegy. Naná hogy én találtam magamnak mást. Benne voltam  a pácban rendesen, életem legnehezebb beszélgetése volt. Ok hogy a korábban remélt herceg jött el, nademégis. Most ilyen fázis késéssel melózik a remény hogy valóra váljon, vagy csak ki akar tolni velem? 

Kitolás lesz az, mert amikor elkezdtem reménykedni hogy boldog családom lesz, az a nyamvadt herceg meggondolta magát. Most itt vagyok a kölökkel, és hiába reménykedem hogy ne utálja az iskolát, meg hogy a zsebem dugig lesz pénzzel, naná hogy hiába.  Már előre félek hogy hiába reménykedek hogy öregen még meglesz a gyári fogsorom, és nem csak tejbegrízt fogok enni. 

Kérem hogy a panaszomat vizsgálják ki, és szóbeli vagy írásbeli figyelmeztetést adjanak a reménynek, a negatív hozzáállás miatt. A múltkor hallottam azt is hogy kuncog  a hátam mögött. Kérem ne mondja hogy ne reménykedjek, és akkor minden problémám megoldódik. Az sem érdekel hogy addig nem tudják figyelmeztetni a reményt amíg ebben reménykedek. Mert akkor fejbe kell vágnom mindenkit ezzel a jogi könyvvel. Marha nehéz, én szóltam.

A remény tűzrőlpattant kis fickó volt, lángvörös hajával villámgyorsan beugrált a nyitott ablakokon a szobákba, még a félig behajtott zsalugátereken beszűrődő napfényt is meglovagolta, mindenhova bejutott. Nem állhatott semmi az útjában, a fény volt  a jó barátja és a szél. Ha ráunt a falusi házakra, felpattant szellő cimborája hátára és együtt nyargaltak ki  a rétre, ahol a felhajtott ingujjú lányok és legények dolgoztak. Csintalanul bebújtak a lányok szoknyája alá fellibbentve azt, nevetve nézték ahogy  a lányok sikoltoznak, a legények egyet pödörve  a bajszukon közelebb lépnek és a remény kis piros virágja kigyúl az arcokon. A remény nagy kópé volt, alkonyatkor megpihent az öreg tölgyfák alatt akik suttogva ingatták a lombkoronájukat. Egymás között bólogatva mondogatták, mire ez a sietség, a jó terméshez idő kell.

Az aggodalom lassan járt, szürke homály vette körül amerre járt, körülötte hunyorogva tapogatóztak az emberek, a félelem bénító hírnöke volt ő. Ahova bevette magát mindent elborított a köd, lassan az idő is megállt, végképp elvesztve az utat. Amikor a remény először talált egy házat a ködben, meglepődött. Hallotta  a motoszkálást a szobákban, elhatározta hogy beviszi oda is a fényt hogy körül nézzen. Felpattant cimborája hátára, és együtt nyargalva nyitogatták ki a zsalugátereket. A fény szikrákat pattanva enyészett el a házban, s a homály ismét átvette az uralmat. Remény meghökkent mennyi ház körvonala sejlik  a sötétben. Aznap szokatlanul csendesen pihent meg a tölgyfák alatt, hallgatta a sokat suttogott mondatot, a jó terméshez idő kell...

Másnapra már készen is volt  a terve, nem kell más, csak sok-sok apró piros reménymagot elhinteni mindenhová, had növekedjenek hatalmas fénylő virággá.

Felpattant szél cimborája hátára, felrepültek  a köd fölé és szerteszét szórták  a magokat. Mindenhova hullott, apró tündökléssel elkezdték mutatni az embereknek az utat. Voltak akik kiválasztottak egyet, bevitték a házukba, gondosan bezárkóztak hogy el ne veszítsék. Nézték csöndesen ahogy elhervadt, ahogy életük homokórájában az idő lepergett.

Mások elámulva látták a sok szép virágot, mindegyik más más szirmot bontott, annyiféle volt hogy lehetetlen volt összeszedni egy csokorra valót is. Inkább kijártak megöntözni minden nap a virágokat, melyek egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek, végül teljesen elűzték  a homályt és fényt vittek mindenfelé. Az emberek nem vágytak már vissza a házuk magányába, az aggodalmat is régen maguk mögött hagyták, csak  a virágokkal törődtek.

A remény vidáman repkedett az öreg tölgyfák felett, hallgatta a suttogásukat, igen, a jó terméshez idő kell... Ő már tudta hogy nem elég a mag, jó helyen is kell nevelni.

Juditot gyermekkorában nem érdekelte a vagyon. Az átkosban nőtt fel, de nem vágyott divatos klumpára amiben olyan határozottan csattogtak a folyosón a menő lányok. Amikor betiltották az iskolában, talán mert nagyon csattogott és nem susogott olyan sejtelmesen mint az iskola köpeny, közömbösen vette tudomásul. Nem vágyott divatos farmerre, aztán amikor mégis kapott egyet, fel sem tűnt neki hogy a szabása egyáltalán nem levis, sőt semmilyen márkanév nem szerepel rajta. A szára kicsit hosszú volt mert Edit alacsony volt, ezért apja lazán csak felhajtotta. Persze rögtön jött is a gyúnyolódás, mi van csöves vagy? Kati csak értetlenül nézett, mert nem foglalkozott csövesekkel, észre sem vette őket az utcán, sem a könyvesbolt mellett álldogálló kopott alakot, amikor a zsebpénzéből beszerezte a legújabb delfin könyvet. A nadrág szára felhajtva maradt, mert nem érezte sértve magát. Elmerült  a könyvek világában, nem kellett megfelelnie  ott senkinek.

Egy dologra vágyott amit nem tudott  a zsebpénzéből megvenni, a diplomata táskára. Apja összeszedette vele a sörös és boros üvegeket, amik az anyja után maradtak a spájzban eldugdosva. Jó sok volt - meg is lett a táska ára, csak egy kicsit kellett pótolni az árához. Zsófi lelkesen pakolta az üvegeket a közértnél a wartburg csomagtartójából, csak évekkel később hökkent meg amikor a húga nem volt hajlandó visszavinni az üres üvegeket a boltba, - "tök égő ahogy csörögnek" - indokolta a tesó.

A változás szele mégis meglegyintette, amikor leszidták otthon hogy miért mindig gépsonkát hoz, amikor az olyan drága. Addig volt kedve elmenni a boltba, hogy délutánra elhozza a félretett kenyeret és tejet a kisboltból, amit a nénik raktak félre apjának, aki egyedül nevelte őket. Igazságtalannak érezte, ha nem jó amit hoz, akkor miért nem szóltak, miért nem írtak egy listát? Zsófiban attól kezdve elindult  a lassú ébredés, vágyakozva nézte a butik kirakatában a barna bársonynadrágjában álldogálva  a fekete szoknyát.  A haját a suli vécében kibontotta az utált fonott copfból, amibe apja minden reggel befonta. Utálta, mert apja mozdulatai durvák voltak, rángatta a haját amikor fonta. Az előszobai tükörben csatokkal próbálgatta hogyan áll  jobban ha feltűzi.

Amikor először költözött albérletbe, rátört a felismerés, a fizetése nagyon kevés, nehéz eltartani magát. Anyja alkoholista életmódja nem változott az évek alatt, és amikor télen nem volt tüzelője, Krisztina megvette neki a szenet hogy meg ne fagyjon. Az árát duplán fizette, haza kellett költöznie és feladni  a függetlenségét, mert semmi pénze nem maradt. A lecke beleégett, amikor egy pénzesebb fiúnak megtetszett, ösztönösen megérezte hogy erősebb ágra talált. Emesében harcolt  a büszkeség hogy saját magáért szeressék, de mégis eltűrt mindent megcsalást a fiútól, el akarta hinni hogy megváltozik. Meg akarta kapni a herceget, aki saját magáért szereti, közben nem vette észre hogy saját magát árulja. A fiú viszont világosan látta, és ki is használta.

Az illúzió törékeny, végül az egészből semmi nem lett, és Laurára rátalált az igazi szerelem. A lovag saját magáért szerette, ha Edina elfordult, a fiú utána lépett és kereste az arcát. Legalábbis pár évig. Amikor eltűnt, a szerelem gyümölcse ott maradt, Hedvig magára maradt a tépelődésével, mégis mi volt ez eddig az életében. Megint az apjánál lakott, keresetét felemésztette a csibészke eltartása, a lovag eltűnt a ködben pár éve, semmi hozzájárulást nem adott. Mintha egy örökké tartó körforgás lenne, amiből nem tud szabadulni. Üres napjaiban álmodozik hogy nem kell számolgatnia a hó végéig  a pénzét, és végre meg tudja venni  kölyöknek a vágyott telefont. Napjait a net előtt tölti, belemenekülve egy másik világba, ami régen a könyvek voltak, mára az interneten való bandukolás lett.

Már régóta tudja hogy a gazdagság nem ajándékba jön, a havi bevételt nem szabad elkölteni teljesen amíg van. Tartalékot kell félretenni, meg kell tanulni gazdag módra gondolkodni. Okos és bölcs tanácsokat talált  a neten erről, még egy perselyt is csinált, amibe minden héten beledobja az aprót, és elképzeli hogy egyre több pénze gyűlik össze. Nagyon bízik benne hogy lassan megfordul a helyzete, és végre lesz annyi pénze hogy befektesse. Álmodozik részvényekről, amiknek a hozamából még több részvényt venne, és végre nem a havi fizetésére támaszkodna csak.

Zsiványkának próbálja átadni az elméleti tudását, hogy másképp gondolkodjon a kölök mint ő, ne vesztegessen éveket arra hogy minderre rájöjjön. A kölök is álmodozik, elképzeli milyen jó lenne ha full extrás számítógépe lenne, és minden évben elmennének nyaralni, mert még sosem volt. Talán végre tényleg leszámolnak a szegénységgel.

-"Mindenki annyit ér, amennyije van" - hallottuk a nagy embertől pár éve, ami hatalmas közfelháborodást okozott. Jött is a bocsánat kérés és magyarázat, a nagy ember azokra értette akik a helyzetükhöz képest nem hajtják magukat, nem akarnak többre jutni, nem raknak kockáról kockára javakat.

A minap néztem egy hajléktalan párról videót, erdőben laktak, nyomorogva egy kék sátorban, a körben letaposott hóban. Minden vagyonuk néhány takaró volt, műanyag kanna (víznek?) és a ruha ami rajtuk volt. Valaki rájuk talált, és feldobta a kezdeményezést hogy segítsünk rajtuk. Mentek is az élelmiszer és ruha csomagok, aztán egy ember felajánlotta a házát, lakjanak ott amíg munkát nem találnak és egyenesbe nem jönnek. Munkahely volt  a közelben, bár egy kis faluban volt  a lakás. A nő elment megnézni  a házat, lehet hogy nem a legjobb volt, de volt fürdőszoba, konyha, kályha...a pár mégsem fogadta el. Pesten akartak maradni, nem akartak vidékre költözni.

Elgondolkodtam a kezdeti döbbenettől, vajon ha örökre kapták volna, övék lenne és nem csak használhatnák, akkor is vissza utasítják? Mennyit képes tenni az ember azért hogy megszerezze a vagyonát és a Maslow piramis legalját teljesítse, hogy ne legyen földönfutó? Mi hiányzott a párnak ahhoz hogy lassan, de összeszedjen annyi pénzt hogy esetleg megvegyék azt  a házat és magasabb szintre lépjenek egy sátorból?

Ismerjük a történetet a halászról aki a hálót készíti  a tenger partján és odalép hozzá a gazdag gyártulajdonos. Elkezdi faggatni hogy miért csak ücsörög, miért nem megy ki többször  a hajójával amíg valaki megcsinálja a hálót neki, akkor már két hálóval dolgozhatna. A zsákmányból egy idő után vehetne két hajót, azután felállíthatna egy flottát.  Neki dolgoznának az emberek, és rengeteg szabadideje lenne, amiben azt csinálhatna amit akar.

-"De hát én most is azt csinálom amit akarok" - felelte a halász.

Erről van szó a hajléktalan párnál is? Megfelelt nekik a helyzet, igazából nem is akartak változtatni rajta?

Elmondhatjuk hogy ha nem is igaz hogy mindenki annyit ér amennyije van, de mindenkinek annyi van a zsebében amennyit ki tud-akar hozni magából? Minden jól van úgy ahogy van.