A remény tűzrőlpattant kis fickó volt, lángvörös hajával villámgyorsan beugrált a nyitott ablakokon a szobákba, még a félig behajtott zsalugátereken beszűrődő napfényt is meglovagolta, mindenhova bejutott. Nem állhatott semmi az útjában, a fény volt a jó barátja és a szél. Ha ráunt a falusi házakra, felpattant szellő cimborája hátára és együtt nyargaltak ki a rétre, ahol a felhajtott ingujjú lányok és legények dolgoztak. Csintalanul bebújtak a lányok szoknyája alá fellibbentve azt, nevetve nézték ahogy a lányok sikoltoznak, a legények egyet pödörve a bajszukon közelebb lépnek és a remény kis piros virágja kigyúl az arcokon. A remény nagy kópé volt, alkonyatkor megpihent az öreg tölgyfák alatt akik suttogva ingatták a lombkoronájukat. Egymás között bólogatva mondogatták, mire ez a sietség, a jó terméshez idő kell.
Az aggodalom lassan járt, szürke homály vette körül amerre járt, körülötte hunyorogva tapogatóztak az emberek, a félelem bénító hírnöke volt ő. Ahova bevette magát mindent elborított a köd, lassan az idő is megállt, végképp elvesztve az utat. Amikor a remény először talált egy házat a ködben, meglepődött. Hallotta a motoszkálást a szobákban, elhatározta hogy beviszi oda is a fényt hogy körül nézzen. Felpattant cimborája hátára, és együtt nyargalva nyitogatták ki a zsalugátereket. A fény szikrákat pattanva enyészett el a házban, s a homály ismét átvette az uralmat. Remény meghökkent mennyi ház körvonala sejlik a sötétben. Aznap szokatlanul csendesen pihent meg a tölgyfák alatt, hallgatta a sokat suttogott mondatot, a jó terméshez idő kell...
Másnapra már készen is volt a terve, nem kell más, csak sok-sok apró piros reménymagot elhinteni mindenhová, had növekedjenek hatalmas fénylő virággá.
Felpattant szél cimborája hátára, felrepültek a köd fölé és szerteszét szórták a magokat. Mindenhova hullott, apró tündökléssel elkezdték mutatni az embereknek az utat. Voltak akik kiválasztottak egyet, bevitték a házukba, gondosan bezárkóztak hogy el ne veszítsék. Nézték csöndesen ahogy elhervadt, ahogy életük homokórájában az idő lepergett.
Mások elámulva látták a sok szép virágot, mindegyik más más szirmot bontott, annyiféle volt hogy lehetetlen volt összeszedni egy csokorra valót is. Inkább kijártak megöntözni minden nap a virágokat, melyek egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek, végül teljesen elűzték a homályt és fényt vittek mindenfelé. Az emberek nem vágytak már vissza a házuk magányába, az aggodalmat is régen maguk mögött hagyták, csak a virágokkal törődtek.
A remény vidáman repkedett az öreg tölgyfák felett, hallgatta a suttogásukat, igen, a jó terméshez idő kell... Ő már tudta hogy nem elég a mag, jó helyen is kell nevelni.
Utolsó kommentek